Húszéves vagyok, az egyetemen dolgozom és egyetemi felvételire készülök.
Apró nézeteltérés a munkahelyen, vita a főnökkel, aki akár anyám is lehetne a 41 évével.
Megoldjuk a problémát, találunk olyan megoldást, ami mindenkinek jó, a főnök partner.
Este elmesélem otthon, közönség anyám és a húgom.
(Mókuska a szobájában alkot, apám még dolgozik)
Ahogy felvázolom a dolgot, anyám rögtön a főnök pártját fogja és velem elkezd kötözködni. Egy pillanatra sem zavarja, amikor elmondom a megoldást, kekeckedik tovább, hogy ez így miért nem jó.
Mondom neki, hogy ezt a főnökkel közösen találtuk ki és mindenki jól járt.
Anyám szerint ez így nagyon nem jó, ezért meg azért.
Próbálom elmagyarázni neki, mit lát rosszul és mi ért félre.
Ő csak köti az ebet a karóhoz, az ő fia akkor van helyesen nevelve, ha nem ügyeskedik, mert a jövőjéről meg az egyetemi előmeneteléről van szó.
Onnan próbálkozom, hogy én ott az egyetemen senki vagyok, ha ebből gond lesz, azért a főnök viszi el a balhét, de nem lesz gond mert ő tudja hogy mit csinál, meg elég stabil ember, bármit elér amit akar.
Anyámat ez sem hatja meg, nagy dérrel és dúrral hajtogatja, hogy ez így nem jó és nem szabad állandóan a dolgok könnyebbik végét megfogni.
Egyre ingerültebbek vagyunk mindketten és vitázunk a semmiről, hiszen egy MEGOLDOTT munkahelyi problémáról van szó.
Anyámnál egyszer csak elszakad a cérna és rámordít:
– Majd mindjárt jól megpofozlak!!! (Ezt ugye jól ismerjük valahonnan)
Erre nálam is elpattan a húr és kétszer akkora hangerővel ordítok vissza:
– Akkor pofozz meg, de most már kezd fölmenni a cukrom!!!!!!!
– Azonnal tűnj el innen – hisztizik az én szerető anyám, majd ahogy fölállok és megyek kifelé, még jön velem a felháborodott pöfögés:
– Nem normális!
Ugye ezt az előző két évtizedben hallgattam épp eleget.
Nagyon szarul éreztem magam és nem azért, ahogy anyám velem viselkedett, hanem azért, ahogy én vele. Nem bírtam megbocsátani magamnak, hogy ennyire elengedtem magam. Aznap éjjel azt álmodtam, hogy anyámmal ordítok, agyvérzést kapok és meghalok.
Másnap a munkahelyemen olyan beosztást kaptam, ami emberektől távol zajlott és könnyű mechanikus munka volt, a szürkeállomány nem kellett hozzá, tehát lehetett közben agyalni. Egyre jobban az előző este hatása alá kerültem. Ragoztam magamban a történteket és másfél óra után elegem lett.
Elindultam kifelé, bezártam azt a helyet ahol voltam, letettem a főnök elé a kulcsot, közöltem hogy megyek betegállományba és indultam az irodába, ahova reggel érkeztünk és ahonnan munka után hazaindultunk.
Épp vettem a kabátomat, amikor a főnök kijött utánam és megkérdezte, mi baj.
Mondtam, hogy inkább hagyjuk.
Észrevette rajtam a megingást, odajött, elkezdte simogatni az arcomat és mondta, hogy dehogy megyek én betegállományba, dehogy megyek innen akárhova, mert itt jó helyen vagyok – és ilyeneket mondogatott, amíg sírva nem fakadtam. A főnök magához ölelt és hagyta, hogy kiadjam magamból.
Visszamentem a helyemre és folytattam a munkát, de még hetekig – vagy sokkal tovább – volt rossz érzésem az összes történés miatt.
A sztorit anyám tegnapi kekeckedése juttatta eszembe.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: