Tegnap nálam járt a villanyszerelő, akinek már az apja is dolgozott nálunk, a kapcsolat tavaly volt húszéves. Érdeklődtem, apu hogy van, ugyanis volt az “öregnek” egy apró sztrókja, amitől meglassult.
Egyszer csak arról beszélt az én villanyszerelőm, hogy az életben soha nem kapott az apjától egyetlen elismerő szót sem, épp ellenkezőleg, egyfolytában azt hallotta, hogy semmire sem viszi majd az életben, mert erre is képtelen meg arra is képtelen és vajon mi lesz majd vele, ha egyszer ő felfordul?
A negyvenéves ember beismerte, hogy azóta is egy szánalmas, nyomorult bizonyítási kísérlet az élete, már most többre vitte, mint az apja, de azt a bizonyos elismerő szót még mindig nem kapta meg.
Kifejezetten örültem, hogy belekaptam ebbe a blogba, így meg tudtam állni, hogy cserébe kiöntsem én is a szívem, gondoltam, oké, majd ide.
Hát tessék.
Gyerekkoromban egyfolytában a következőket hallgattam:
- honnan a fenéből szedtünk egy ilyen gyereket?
- ha egyszer felfordulunk, éhen fogsz halni
- ha mi nem lennénk, délig aludnál
- nincs magadhoz való eszed
- itt fogsz majd ordítozni a részegekkel a játszótéren
- nem lesz egy jó ruhád, majd a kukában fogsz kotorászni
- eszetlen hülye!!!! (anyám sűrűn ordította le a fejemet)
31 éves koromra lett egy cégem, 180 ember dolgozott nekem országszerte, a központ egy négycsillagos szállodában volt, de a vidéki hadállások nívójára is odafigyeltünk. Egyszer kiszámoltam, hogy ha alszom, akkor is mennyit keresek óránként, csak aztán azt is hozzászámoltam, hogy nagyjából mikor bukom orra, ha ezt így folytatom. Akkoriban hullottak körülöttem a hasonszőrű emberek, mint a legyek. Volt akinek a szervezete adta föl, volt aki üzleti érdekek ütközésére ment rá…
Csináltam egy számvetést és rájöttem három fontos dologra.
- kizárólag bizonyítási kényszerből csinálom az egészet
- nem élvezem
- akiknek szól, azok nagy ívben szarnak az egészre
Anyám pl. minden másnap elment az ablakom alatt és egyszer nem jutott eszébe fölnézni. Tudta, hogy a család fekete bárányának ott van az irodája és ha jól odanéz, talán még a nemkedvenc fiacskáját is láthatja, de nem, ő nem volt erre kíváncsi.
Noch dazu ifjúkoromban rendszeresen éreztem úgy, hogy őket egy kicsit sem érdekli az én boldogulásom, nekik a látszat a fontos, hogy rokonoknak, ismerősöknek mit mondhatnak rólam. Amíg beleavatkoztak az életembe ők irányították az életemet, addig csak a jól hangzó dolgok számítottak. Jól hangzott, hogy a fiam könyvtárban dolgozik – és nem hangzott jól, hogy a fiam újságkihordó vagy a fiam taxis vagy a fiam londíner – pedig mindhármat csináltam az egyetem alatt.
Már önálló voltam, nős és nem velük éltem, üzletkötőként napi 3-4 óra munka munkával dögre kerestem magam a médiában, amikor apám egyszer megkérdezte:
– Mondd, meddig fogsz még szélhámoskodni, mikor lesz valami rendes állásod?
A rendes állás az reggel nyolckor kezdődik és délután ötig tart, van egy többemeletes seggfej, aki a főnök és akire kötelező panaszkodni, vannak hülye kollegák, akikre lehet dühöngeni és lehet várni a fizetésemelést.
Engem ezek kicsit sem érintettek, de havonta akkora adóelőleget vontak tőlem, mint két pedagógus fizetése. Vagy inkább háromé. Apám szerint ez szélhámoskodás volt és SZÉGYELLTE a rokonok és barátok előtt, hogy a fia üzletkötő, állandóan elegáns ruhákban jár és kötetlen munkaidőben dolgozik.
Ekkor valahogy nem érdekelt, a család fekete bárányaként hozzá voltam szokva, talán azzal nem tudok mit kezdeni, ha hencegnek velem, vagy dicsérnek.
Néhány évvel később, amikor már nem másnak akviráltam, hanem a saját zsebemre dolgoztam és dolgoztattam, egy jónevű cég tulajdonosa voltam és lehetett volna hencegni velem, meglepetésemre a legközelebbi hozzátartozóknak sem mondtak el semmit és ekkor kellett rájönnöm, hogy én meg épp erre gyúrok, azaz csakis a bizonyítási kényszer hajt.
No akkor hagytam abba.
Szerencsére még idejében.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: