Kilencévesen a napjaimat három nő és egy fiú társaságában töltöttem. Apám állandóan dolgozott, belőle nem sokat kaptunk. Anyám 34, húgom 6, öcsém 3 éves plusz egy bejárónő talán 50, aki a hét négy napján velünk volt.
Anyám egyszer kijelentette, hogy megalapítja a Nőszövetséget, aminek Mókuska a tiszteletbeli tagja. Nem üléseztek, nem demonstráltak, nem tüntettek, nem csináltak semmit, anyám talán csak egy egyszeri jópofaságnak szánta, de ahhoz épp elég volt, egy életre kirekesztettnek érezzem magam, mert ennek a szövetségnek más értelme nem volt.
Talán innen datálódik, hogy magamra nézve is kötelezőnek 
tartom Woody Allen mondását, miszerint nem lennék tagja annak a klubnak, amelyik engem fölvenne.
Soha nem beszéltem erről a szövetség tagjainak, a legidősebb tagja már 15 éve nem is él, meg ő 3 percnél többet nem foglalkozott ezzel a hülyeséggel, ha egyáltalán foglalkozott és biztos vagyok benne, hogy a többiek is nagyot néznének, ha megemlíteném. Nyilván nem is fogom.
Csupán a beteg mókus rágódik a múlton, énekelte úgy 30 éve a puha diktatúra bülbülszavú üdvöskéje és be kell lássam, hogy beteg mókus vagyok, mert olykor túl sokat rágódom a múlton. Különösen amikor a régi pofonokat újra kiosztják.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: