12 évesen baráti-rokoni bezzegcsaládnál nyaralok.
A kapcsolat ősrégi, legendás és több szálon él.
Vendéglátóimra mindenki etalonként tekint, kedves, szeretni való emberek két mintagyerekkel, maguk a tökély.
Igenám, de a családfő egyszer, amikor kettesben maradt az aranyos vendégkisfiúval, gondolt egyet, leszorította a kanapéra és lesmárolta.
A kisfiú moccanni sem mert a döbbenettől, addig még soha senki nem érintette meg az ajkait, még korabeli kislányok sem, pedig az egyikre nagyon vágyott volna.
Fogalma sem volt hogy ez most akkor micsoda, csak azt érezte, hogy vendéglátója borostás, borízű és a kemény, hegyes nyelvét letolja majdnem a torkáig.
Döbbenten várt, hogy mi lesz ebből, ellenállni, tiltakozni sem mert és erősen undorodott.
Az akkor 50 körül járó jóember unta meg a helyzetet és elengedte a rémült fiúcskát.
Arcán fura vigyor, szeme könnybe lábadva, hangja kissé sírós, elvékonyodott – és az egész ember meglepően kezes.
A kisfiú azonnal felfedezte, hogy itt ő most kérhet bármit – és kért is: a kismotort, amit meg is kapott és boldogan motorozott vele a kisváros széli utcákon.
A nyaralás végén otthon mindent részletesen elmesélt – ezt a kínos esetet nem merte.
Nem is tudott volna mit mondani róla.
Évekkel később, már fiatal felnőttként mégis. Itt következett be az igazi sérülés.
Nem hitt neki senki, sőt még le is cseszték, hogy miért talál ki ilyeneket.
Talán ezért tudok közösséget vállalni az erőszak áldozataival és mélyen megvetni azokat. akik végtelen bölcsességgel osztják az észt, mit kellett vagy mit nem kellett volna tenniük
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: