Mókuska az öcsém, anyuka és apuka – de főleg anyuka – nagy kedvence.
Én már iskolás voltam, amikor ő született.
Utáltam, amikor a holmimat piszkálta, mert sok mindent elrontott, vagy elpakolta és keresnem kellett.
Üvölteni tudtam volna a dühtől, amikor kérdeztem, hogy hol van a tornazsákom, amire anyám kapásból rávágta: ahova tetted.
A tornazsákom (vonalzóm, töltőtollam, matekfüzetem, repülőmodellem, akármim) persze ilyenkor sosem ott volt, ahova tettem, hanem ahol Mókuska épp lerakta.
Ha szóltam emiatt, mindig megkaptam, hogy itt semmi sem az enyém, mindenért apám dolgozott, így minden az övé és ő megengedi, hogy Mókuska játsszon ezekkel.
Egyszer a keresztanyámtól kaptam egy szürke géppisztolyt. Ha meghúztam a ravaszt, a cső végén levő tűzkövet megdörzsölte egy ráspoly, így szikrázott egy hatalmasat. Mókuska persze azonnal kezelésbe vette, én kivettem a kezéből, Mókuska szirénázni kezdett, anyánk meg rögtön robogott igazságot tenni. Jött a szöveg, hogy itt mindenért apám dolgozott – nono, ezért nem, mert ezt a keresztanyutól kaptam.
Anyám kikapta a kezemből a géppityut, a térdén kettétörte és kirohant, hogy bevágja a kukába, majd kézen fogta Mókuskát és elvitte a legközelebbi boltba, ahol bevásárolt neki fegyverekből – pedig ezeket a világháborús emlékei miatt szívből gyűlölte és nekünk soha nem lehetett játékpisztolyunk.
Az utcán találkoztam velük, Mókuska boldogan lőtt rám egy műanyag pisztollyal.
Este hallottam, ahogy anyám háborogva meséli a történteket apámnak, benne azt, hogy úgy mentem el az utcán, hogy rájuk sem néztem.
Amit előtte ő művelt, az persze nem szerepelt a családi beszámolóban.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: