A pszicho-pediátriai szakrendelésen, ahova kilencévesen egyedül jártam, a pszichológusom elém tett egy kérdőívet, amin mondatokat kellett befejezni.
Az egyikre emlékszem.
A legtöbbet ver engem: …………….
Azt írtam be: a nagymamám.
Nagyika – anyám anyja, a Nagy Pedagógus – élvezettel verte a gyerekeit és az unokáit is, sőt, a negyvenes korú, kétgyerekes nagybátyámat a fülünk hallatára fenyegette meg, hogy felképeli, ha nem hagyja abba azonnal az állólámpa billegtetését.
Nagyon sok verést kaptam tőle, de olyan is volt hogy mással veretett meg. Ült mellettem zongora gyakorlás közben és akkor is csattanósat ütött a már pecsenyevörös combomra, ha hibátlanul végigcsináltam a gyakorlatot, akkor mert tetszett neki, azért.
Specialitása volt, hogy rámförmedt: “tedd le a kezed!” – és szájon vágott, ha nem tetszett neki valami, vagy vitában rájött, hogy nincs igaza.
Már felnőtt, dolgozó ember voltam, amikor a szülők külföldi útja alatt Nagyika vigyázott ránk és nézeteltérésünk támadt.
Vitáztunk.
Nagyika soha nem bírt veszteni, neki mindig igaza volt.
Ha felnőtt emberrel szemben maradt alul a vitában, kijelentette, hogy “ne beszéljünk róla”. Ha gyerekkel, azt jól elverte.
Akkor én gyerek voltam és amikor belátta, hogy tévedett, rámförmedt:
– Majd mindjárt jól megpofozlak és akkor megtudod, hányadán állunk.
Felpattantam és odarontottam hozzá, meg is szeppent egy kicsit.
Behajoltam neki – ágyon feküdt – odatartottam az arcomat és határozottan, szúrósan a szemébe nézve azt mondtam:
– Pofozz meg, aztán ha kiszórakoztad magad, talán beszélhetünk értelmesen is!
SOHA TÖBBET nem emlegetett verést.