Még épp csak virradt, amikor Nagyika riasztott fel a legszebb álmomból. Nála nyaraltam.
– Kisfiam, csak egy kicsit hadd üljek ide az ágyad szélére és fognám a kezedet.
– Jó, Nagyika, de mi a baj?
– Hát tudod, az anyukámmal álmodtam, én kiabáltam vele, nagyon kiabáltam vele és ő csak sírt, sírt, sírt!
Noigen.
Hallottam hírét a dédanyámnak .
Apró, törékeny asszony volt, felnevelt öt gyereket és az unokái nagyon féltek tőle.
Nagyika mesélte, hogy a Dédi a négyéves unokáját fürösztötte, aki nyafogni kezdett, hogy olyan érdes a szappan, mint egy tégla. Dédike erre begurult, kirohant az udvarra, behozott egy féltéglát és azzal csutakolta végig a gyereket, akinek közben pisszennie sem volt szabad!
Más.
Anyám szerint a Dédikének volt egy nézése, amitől rettegtek . Ha valaki kiérdemelte ezt a tekintetet, az megnézhette magát. A bűn elkövetése után a nézésen kívül nem történt semmi, nem volt egy fejcsóválást, egy hangos szó, semmi, de este amikor a szépen megfürösztött gyerek elaludt, aki estére rég elfelejtette a szigorú tekintetet, akkor Dédike rárontott és alaposan elagyabugyálta. Jobb esetben kézzel, súlyosabb vétek esetén eszközzel, ami lehetett fakanál, vállfa, piszkavas, sodrófa, ami éppen a kis öregasszony kezébe került.
És akkor még én csodálkozom a felmenőimen meg a saját gyerekkoromon?
Ami talán megnyugtató: nálam ez a fosszú folyamat megszakadt.
Én nem vertem a gyerekemet.